Gondolatok

Azon gondolkodom, hogy miért nem ézek mostanában horrorfilmeket.

Pedig régen olyan sokat néztem. Most pedig el vagyok havazva vígjátékokkal. És nincs is kedvem horrort nézni. A kedvencem inkább a thriller típus: tudod, amikor egy csepp vér sincs a filmben, inkább az elmédre hat. Szorongsz, félsz, megijedsz. Amikor várnád, nem történik semmi, de mikor lankad a figyelmed... hülyeség. Nem vágyom rá. Jelenleg el sem tudom képzelni, hogy mi haszna van az ilyen filmeknek. Hiszen ki akarhat félni? Miféle beteg gondolat ez? Szóval ezen a nyáron nagyon nehezen lehetett rávenni engem, hogy lehúzós filmet nézzek. De eggyel kivételt tettem. Egyrészt azért, mert a zenéjét már nagyon régen hallottam, és tetszett, másrészt pedig azért, mert igen sok ismerősöm mondta, hogy nagyon yó film. Igazából nem is horror vagy thriller ez... dráma. Requiem for a dream - Requiem egy álomért.

Igen, tényleg yó film. Igen, rámutatott valamire, amit már eddig is tudtam. Haszontalan. Megrökönyödtet. Hatással volt rám, mi tagadás. Bár inkább utálom az ilyen filmet. Egyrészt mert elszomorít. Másrészt mert ilyenkor eszembe jut, hogy miért is félek a sötéttől... de volt egy igazsága a filmnek, ami talán nekem is újdonságként hat. Úgy éreztem nem is a drog vonzza a szereplőket, mintsem az álmaik megszerzése - a drogon át. Nem a drog volt a cél, eszköz volt. Bár lehet csak én érzem így. Jó ez a film. Tetszik. Utálom. Soha többet nem nézem meg.

Van valami amit a régiek máshogy csináltak mint mi. Valamiért ők fel tudtak kelni korán én meg nem. Ők sosem cserélték fel az éjszakát a nappallal, én meg igen. Nem tudom miért, de néha alig várom, hogy lemenjen a Nap - mert az éjszaka csak az enyém. Olyankor nincs senki más. Semmi. Üres. Azt csinálhatok amit akarok. Előfordult, hogy azt vettem észre, hogy hajnalodik, s csak akkor hagytam abba a dolgokat: kel fel a Nap, ideje aludni. És ezen nem csak a hajnalig tartó gépezést értem. Persze ez a leggyakoribb. Úgy érzem: éjszaka vagyok elememben.

Azt hiszem korunk embere elfelejtette, hogy miért is félünk a sötéttől.

Az élet nem egyszerű. Persze ki mondta, hogy az lesz? Sírással kezdődik mindenkinek...

Ott van például az önmegvalósítás problémája. Mindenki küzd azzal, hogy hogyan juttassa érvényre önmagát és akaratát. Aztán kitalálja, hogy kell maga mellé egy nő, vagy egy férfi. No de mi is volna a párkapcsolat alapja? A kompromisszum. Hogy képes vagyok engedni bizonyos dolgokból a másik javára - s ugyanezt ő is megteszi felénk. Kérdem én: mehet-e ez az önmegvalósítás rovására? A válaszom: igen. Csak annak a rovására mehet.

Azt mondják, hogy minden kapcsolatban van egy főnök. Legyen az férfi vagy nő. Mindegy. MINDIG van alá- és fölérendeltségi viszony. Nincs kivétel. Akkor hol itt az egyenjogúság? Sehol. Ki beszél itt egyenjogúságról? Ugyan már... mondjon már nekem a történelemben olyan példát, hogy valakik egyenjogúak voltak... hogy nem volt köztük egy fikarcnyi különbség sem. Nem létezik ilyen. Különösen ha nőről és férfiről van szó.

Saját magamon veszem észre, hogy mennyire rabul tud ejteni egy nő. Hogy mennyi mindent képes vagyok feladni önmagamból az ő javára. Hogy mennyire nem áll összhangban az amit én szeretnék és az amit a másik akar. És hogy ennek ellenére milyen idiótán tudok bólogatni, mikor pedig egyértelmű "nem" motoszkál a fejemben. Pedig nem vagyok egy gyenge jellem. De van egy érzés, amit nem tudok igazán megmagyarázni: minden kapcsolatból, mikor kiléptem, elfogott egy olyasfajta szabadságérzet... egy olyan jóleső, könnyed érzés... mintha tonnákat emelnének le a vállamról. EZ az amiről beszélek. Egy kapcsolatban nem tudod megvalósítani önmagad. Soha. Akkor sem, ha irányító vagy. Mert mindig ott a másik. Akire figyelni kell. Különben tovább áll. Szerelem? Ugyan. A szerelem vak. De én látok. A szerelem valami olyan állapot, melynek során egész valódat odaadod a másiknak: mert azt akarod neki adni, ami a számodra a legfontosabb. Buta dolog. Kifacsarja, visszadobja. Persze ha viszont szeretnek... ugyan. Egy kapcsolatban valaki mindig jobban szereti a másikat. S az aki jobban szeret, odadobja önmagát: alattvaló lesz. Az aki pedig kevésbé erős szálakat táplál: irányító. Mert neki nem olyan fontos az egész. Hol is van hát az egyenjogúság? Az önmegvalósítás? Az igaz szerelem?

Sehol.Sehol.Sehol.

Az ember akarva akaratlanul is elgondolkozik néha saját magán. Hogy milyen ember is akart lenni, és hogy milyen is lett valójában. És általában van különbség a kettő között - kivéve ha az ember hazudik magának. Vagy mégsem? Egyszer megkérdeztem a matektanáromat, hogy mi akart lenni kiskorában, mert kizárt dolognak tartottam, hogy matektanár akarjon lenni valaki mire felnő. A válasza pedig egyszerű volt: matektanár.

Pár évvel ezelőtt esett meg velem egy párbeszéd egy hozzám igen közel álló nővel, hívjuk csak Évicicának. Szóval vele arról beszélgettünk, hogy ki milyen életről álmodozik, hol leszünk majd 40 év múlva. Én azt mondtam, hogy nem akarok megházasodni, élni akarok, nagyon sokat, sok bulit, sok csajt, és még ki tudja, ami csak jön. Carpe Diem - a rosszabbik fordításban... Évicica pedig a következőt mondta: én csak szeretnék egy kis házikót egy pasit, akivel meg lehet öregedni, no meg gyereket, akit fel lehet nevelni. Mindezt szépen csendben. Nos, akkor és ott majdnem lehülyéztem Évicicát. És most, kb 5 év elteltével, eszembe jutott ez a párbeszéd. Hogy miért?

Akkoriban azt hittem, hogy nehéz megvalósítani ezeket a nagy bulikat... a szép lányokat... tudjátok... De hamar rá kellett jönnöm, hogy tévedtem. Buli mindenhol van. A szép lányok pedig nem azért mennek el a bulikba, hogy könyvet olvassanak... egyszóval láttam már pár dolgot, amitől nekem is felakadt a szemem. Szóval sikerült elérnem, amit akartam: elegem is lett belőle. Ma már nem vágyom másra, mint egy kis házikóra egy szerető feleséggel, no meg egy gyerekre, akit felnevelhetünk.

De más időket élünk. Divat a szingliség. Divat a szex. Minél több emberrel. Akár egyszerre. És itt nem csak a pasikra gondolok. Ilyen szempontból talán a nők még rosszabbak is. Nem egyszer tapasztaltam már, hogy csak "az" érdekli őket... hát hogy van ez. Egyszóval rájöttem, hogy sokkal nehezebb megtalálni azt a nőt, aki önmagadért képes kitartóan szeretni, mint azt aki csak egyszer, de akkor nagyon... Keresem azt a nőt, aki mellett tudom, hogy más értékek is számítanak. Persze hébe hóba voltak yó tapasztalataim, de mindig beüt valami. Ahogyan az lenni szokott.

Időközben találkoztam Évicicával. Már 2 éve túl van egy hosszabb kapcsolaton. Azóta semmi. Nem is kívánja. Ő is látja amit én: Hogy miről is szól egy párkapcsolat valójában... pedig nem ugyanazt akartuk. De ugyanoda jutottunk.

Szóval ez a blog dolog azóta izgat, mióta láttam, hogy vannak bizonyos emberek, akik olvassák is. Felizgatott a gondolat, hogy egy idegen (pl.: Te) valamilyen szinten betekintést nyerhet az életembe. Még jobban meglepődtem mikor mások blogjait olvasgatva véleményem alakult ki az illetőről, esetleg saját magamba ismertem benne, vagy gondolatokat ébresztett. Most azt hiszem, hogy ez lesz a blogom célja: gondolatokat ébreszteni. Nem akarok süketelni sokat, meg közhelyeket mondogatni (bár lehet néha sikerül). Közölni szeretnék valamit, mint oly sok ember a világban. Noha koránt sem gondolom, hogy volna bármim is, amit érdemben megoszthatnék másokkal, hacsak nem azok a gondolataim, amelyekkel olykor vitákat szítok, így hát érdemesnek tartok arra, hogy ide levéssem őket. Pfu. Máris olyan vagyok amilyen nem akartam lenni... ilyen nyakatekert mondatokat csak én fogalmazhatok meg, amikor azt hiszem, hogy az, ha választékosan és szépen fogalmazom akkor kialakíthatok egy felsőbbrendűségi érzést. Nah persze... Győzike után szabadon. Blogolni fogok. Sultan szerint a világ...