Azon gondolkodom, hogy miért nem ézek mostanában horrorfilmeket.
Pedig régen olyan sokat néztem. Most pedig el vagyok havazva vígjátékokkal. És nincs is kedvem horrort nézni. A kedvencem inkább a thriller típus: tudod, amikor egy csepp vér sincs a filmben, inkább az elmédre hat. Szorongsz, félsz, megijedsz. Amikor várnád, nem történik semmi, de mikor lankad a figyelmed... hülyeség. Nem vágyom rá. Jelenleg el sem tudom képzelni, hogy mi haszna van az ilyen filmeknek. Hiszen ki akarhat félni? Miféle beteg gondolat ez? Szóval ezen a nyáron nagyon nehezen lehetett rávenni engem, hogy lehúzós filmet nézzek. De eggyel kivételt tettem. Egyrészt azért, mert a zenéjét már nagyon régen hallottam, és tetszett, másrészt pedig azért, mert igen sok ismerősöm mondta, hogy nagyon yó film. Igazából nem is horror vagy thriller ez... dráma. Requiem for a dream - Requiem egy álomért.
Igen, tényleg yó film. Igen, rámutatott valamire, amit már eddig is tudtam. Haszontalan. Megrökönyödtet. Hatással volt rám, mi tagadás. Bár inkább utálom az ilyen filmet. Egyrészt mert elszomorít. Másrészt mert ilyenkor eszembe jut, hogy miért is félek a sötéttől... de volt egy igazsága a filmnek, ami talán nekem is újdonságként hat. Úgy éreztem nem is a drog vonzza a szereplőket, mintsem az álmaik megszerzése - a drogon át. Nem a drog volt a cél, eszköz volt. Bár lehet csak én érzem így. Jó ez a film. Tetszik. Utálom. Soha többet nem nézem meg.
